Kicsi vagyok és ügyetlen…

Nem tudom hova lett. Korábban se volt túl sok, de most úgy kell összekapargatnom egy keveset. Az önbizalmamról van szó. Konkrétan annak is egy speciális fajtájáról, arról ami ahhoz kell, hogy munkába álljak. 

Mikor még dolgoztam, ennek lassan 4 éve, tudtam mit tudok, és sejtettem mit nem. Szerencsém volt, olyan helyen dolgoztam, ahol pozitív visszajelzéseket kaptam, jó volt bemenni, és még hibázni is lehetett. Megszületett nagyobbik lányom, vissza vissza járogattam, tartottuk telefonon a kapcsolatot, tudtam lesz helyem, ha vissza akarok menni dolgozni.

Aztán egyre sűrűsödtek a jelek, és beütött a válság, az építőipar teljesen a padlón, a cég amit a kezdetektől építettünk megszűnt. Munka fronton szó szerint kihúzták alólam a padlót.

A kollégák most mind máshol dolgoznak, én itthon “gyerekezek”, és fogalmam sincs mi lesz, ha vissza akarok menni dolgozni.

Mikor?

Hová?

És egyáltalán milyen munkakörbe?

Mire vagyok képes? Mennyire avult el a tudásom? Volt-e egyáltalán szaktudásom? Bírni fogom én aggyal a napi nyolc órai munkát? Van még bennem egyáltalán annyi, hogy kicsit bonyolultabb dolgot is megcsináljak?

 

Padlón vagyok. Az önbizalmam eltűnt. Hová lett? Felőrölte a vége-hossza nincs háztartási műszak, és a kiszipolyozó gyereknevelés. (persze rengeteg örömöt adnak, de le szívják az embert rendesen) Gyereknevelés, háztartás egyik se a gyakori pozitív megerősítés színtere. Főleg ha az egyik gyerkőc a hiszti és dac korszak (remélhetőleg) vége felé jár, a másik csak a sírással tudja jelezni gondját. Rengeteg véghez nem vitt, el se kezdett, vagy be nem fejezett “projekt” a lakáson, a rendről és a tisztaságról nem is beszélve.

Ha bele gondolok, hogy emellé még napi 8 órányi munka, egy új helyen és jó esetben még 1 óra utazás, bepánikolok. Aztán tudatosítom, hogy még maradok itthon egy keveset, még csak fél éves a kicsi, és megnyugszom.

Egy darabig, aztán kezdem újra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.