Esik a hó!

Reggel van, állok az ablaknál, egyik kezemben a kávés bögrém, másikban a kisebbik gyerek, és bámulok kifelé. Nem hiszek a szememnek. Minden csupa hófehér, és még ebből a távolságból is látszik, hogy vastagon hófehér, nem csak egy vékony rétegben, hanem legalább 10 cm vastagon. Állok és nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e neki, vagy búslakodjak.

 

A gyerekek nem férnek a bőrükbe: “Ugye szánkóval megyünk oviba?” – így a nagy, “hhó-ho-hó” hajtogatja a kicsi. Igen, hó, igen szánkóval.

De velem mi lesz?!

 

Oltásra kéne vinni a kicsit, vásárolni is kéne, de csak az 20 perc, mire a kocsit kikaparom a fehér takaró (mit takaró, dunyha!) alól.  És biztos csúszik is, és még esik is, tehát az orvos után még pucolhatom újra. Morgok magamban, dohogok, de azért ahogy állok az ablaknál, egyre inkább eltölt valami békesség. Mert szép, hófehér, olyan mintha kicsit megállt volna a világ, aludna a nagy fehér paplan alatt egy sort. “Nézd anya, milyen szép!” – ez megint a nagy, félig már a szánkóhoz öltözve. És tényleg: szép.

 

Miközben a kávé elfogyott, megbékéltem a feladattal, ez van, ma havat takarítok, akkor is ha tudom, hogy holnapra magától elolvad, akkor is ha emiatt minden bonyolultabb lesz, mint szokott. És amíg lapátolom, söpröm megpróbálok arra is figyelni, hogy szép, csendes és békés. élvezni ezeket a perceket, amikor a környék teljesen más mint az év többi napján, mikor az öreg  kutyám, ugrándozik a lapátról leeső hóért, a hópihék az orrom hegyén olvadnak, megpróbálom élvezni (és ezt nem is olyan nehéz).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.