Kertészkedjünk, de okosan!

Megörököltem a kertet. Sajnos szó szerint. Apu nagyon szerette, mindig volt friss zöldség, még fólia sátrunk is volt paprikával, zsenge retekkel, salátával, uborkával. Húsvétkor a sonka és főtt tojás mellé saját kertben szedett retket ettünk, zöldhagymával. A zöldség ágyások mellett gyümölcs fák álltak, vagy a gyümölcsfák között voltak a zöldségágyások, nézőpont kérdése. Gyerekként szerettem is meg utáltam is a dolgot. 

Szerettem, mert annál nincs jobb, mint kihúzni egy zsenge sárgarépát, letörölni róla a földet, és megenni. Vagy zöldborsót szemezgetni a bokorról. Vagy addig enni a cseresznyét, amíg annyira tele nem lesz vele az ember lánya, hogy már lemászni se tud a fáról. Nem is nagyon szeretem a vett, megmosott gyümölcsöt. Valahogy más az íze.

 

Utáltam, mert munka az van vele rendesen. Ásni – bár ez nálunk férfi munka volt mindig, de mivel köves a talaj, ezért ásás közben ott kellett lenni, szedegetni a kavicsokat, tarackot. Gazolni, kapálni, locsolni. Szedni a megérett termést. Ami vagy nagyon bejött, vagy szinte semmi. Mai napig emlegetjük azt az évet, amikor annyi zöldbab termett, hogy két naponta szedtük, megtelt a mélyhűtő, és már rá se tudtunk nézni. Gyerekként nem volt élmény a kerti munka, kötelesség volt. Apu megmondta mit kell csinálni, én meg csináltam, nem kérdeztem, csak végrehajtottam.

 

Aztán egy őszi hajnalon Apu végleg elment, a kert maradt. Benne a rengeteg munka, a fák, a zöldségágyások, és a tudatlanság. Anyu még nagyjából tudta, mit mikor szoktunk csinálni, de a kert csínját-bínját nálunk Apu tudta. Kompromisszumot kötöttünk, zöldség nincs, fák maradnak, és kerestünk egy hozzáértőt, aki a szakmai részben segít. Mert a kertészkedés nem hiába külön szakma.

 

Első évben a gyümölcsfák teremgettek, de hiányzott a saját paradicsom, így úgy döntöttünk hogy egy kis zöldséges kertet megkockáztatunk. Így lett pár tő paradicsom, talán még zöldborsó is.  Előkerültek Apu könyvei, mit mikor, hogyan, miért. Anyu tudása kiegészült ezekkel, és én próbáltam most már érteni is mit, miért csinálunk.

 

Aztán egy másik őszi napon Anyu is követte Aput…

 

A kert maradt, és így tavasszal előveszem a könyveket, a metszőollót, párom kezébe nyomom az ásót (az ásás nálunk férfi munka), és neki állunk kihozni a megörökölt kertből, azt amit csak lehet.

Közben néha szinte látom, ahogy a felhők fölül elnéző mosollyal csóválják a fejüket szüleim, látva ténykedésem, de csinálom, mert kert az kell!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.