Kielégítőbb családi élet

Könnyű elképzelni: a párunk többet kényeztet és kevesebbet nyaggat/kritizál, a gyerek szófogadóbb, a szülő engedékenyebb. Az ember fantáziája meglódul…

 

De álljunk csak meg! Még a társas szükségleteink kielégítésében is nekünk magunknak kell(ene) megtennünk ez első lépéseket. Egyebek mellett mindenki azért él családban, hogy elfogadják. Olyannak, amilyen. Hogy elfogadják, hogy lehetnek saját problémái (olyanok is, ami a többieknek nem jelent gondot). És elfogadják, hogy a megoldást is neki magának kell megtalálnia. Valahogy úgy kellene egymás felé fordulnunk, ahogy Momo tette Michael Ende regényében:

“Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Közben nagy, sötét szeme a másikon függött, s az úgy érezte, hirtelen gondolatai támadnak, amelyről soha sejtelme nem volt, hogy benne rejtőznek.

Úgy tudott figyelni, hogy tanácstalan, határozatlan emberek egyszeriben pontosan tudták, mit akarnak. A félénkek hirtelen szabadnak és bátornak érezték magukat. A boldogtalanok és szorongók bizakodók és boldogok lettek. S  ha valaki úgy hitte, élete célt tévesztett, s nincsen értelme, ő maga csupán egy a milliók közül, valaki, akin semmi se múlik, s egy szempillantás alatt pótolható, akár egy lyukas cserép – s elment, és mindezt elmondta Momónak, már azalatt, amíg beszélt, titokzatos módon megvilágosodott előtte, mekkora tévedésben volt, hogy úgy, ahogyan van, csak egyes-egyetlen az emberek közt, s éppen ezért a maga módján különösen fontos a világnak.

Így tudott Momo figyelni!”

 

Gyakran csak egy kis megértésre vágyik a másik, mi meg (Thomas Gordon doktor szerint 12 féle módon) rövidre zárjuk a beszélgetést. Ebből nyújt egy kis ízelítőt Ingrid Sjöstrand gyermekverse:

“Anyuban azt nem bírom,

hogy mindenre tud mondani

valami okosat.

Ha azt mondom,

hogy minden olyan unalmas,

hogy semmi kedvem suliba menni,

hogy utálom Kerstint,

hogy szorít az új trikóm,

ő már mondja is,

hogy majd megjön a kedvem,

hogy tegnap még szerettem Kerstint,

és hogy vegyél fel másik trikót!

Az ember még csak nem is unatkozhat

nyugodtan.”

 

Az ilyen válaszok jót tesznek önbizalmunknak, mert a hatékony és gyors segítség látszatát keltik. Ugyanakkor szükségszerűen az a vonzatuk, hogy a másik azzal szembesül, hogy ő még az ilyen pofon egyszerű helyzeteken sem tud egyedül felülkerekedni. Érjük tetten ezeket a pillanatokat, és próbáljuk meg válaszunkat úgy megfogalmazni, hogy se többet, se kevesebbet ne mondjanak annál, mint hogy: értem, mi zajlik most benned.

Egy hozzászólás a(z) “Kielégítőbb családi élet” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.